Egy e-learninges továbbképzés keretében olyan dologra vetemedtem, amire magamtól sose. Blogot nyitottam. És ahogy ez az ember fiával/lányával és az internet bárminemű alkalmazásával lenni szokott, kicsit belelendültem, és az agyam tovább dolgozott.
Ha ezt az én infótagozatos osztályom megtudja, biztos nagyot néz. És miért ne tudhatnák meg a diákok, mit csinálok? Lehetne akár egy saját blogja az osztálynak is!
Így hát megszületett ez a blog.
A fiatalok most már 10. osztályba járnak, ez azt jelenti, hogy már a második évünket töltjük együtt. Alapvetően, legalábbis én úgy gondolom (remélem, nem tévedek nagyot!), jó a kapcsolatunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy időnként nem veszekszünk amiatt, hogy nem tanulnak, nem írom be az elégtelent vagy az igazolatlan órát annak, aki megérdemli. Érdekes módon azonban tisztában vannak tetteikkel, a felelősséggel, ami vele jár, és soha nem háborodnak fel, ha megbüntetem őket.
Persze nem csak büntetés van napirenden. Az én lelkemnek is jobban esik, ha valamiért megdícsérhetem őket. Nem szeretnek nagyon tanulni, mégis vannak olyan órák, amiken rendszeresen dícsérik őket a kollégáim. Tudom, fontos nekik, hogy hallják a dícséretet, hiszen ez viszi, viheti őket előre az iskolában. Azt is fontosnak tartom, hogy én is megdícsérjem őket, hallok róluk valami jót. Ilyenkor kihúzzák magukat - ki látványosan, "nagyfiú" lesz tőle, ki kicsit tikolva, de a szemében látszik a kis csillogás; köszönöm, hogy észre tetszett venni, hogy igyekszem.
