Nos, minden történet akkor követjető igazán, ha a legelején kezdik. Így teszek most én is.
2008. májusának egyik napján az titkárságon dolgoztam valamin, közben igazgatónővel beszélgettem. Szóba került valahogy az osztályfőnökség is.
Addigra már a második osztály mellett voltam osztályfőnök, nem kevés tapasztalattal a hátam mögött - jóval, rosszal egyaránt. Mindig igyekeztem a jó vagy jobb irányba terelni az eltévelyedett bárányokat, de ez mindig csak amolyan "megbízott" terelgetés volt, valaki más helyett, neki segítve.
Meg is kérdeztem akkor, kaphatnék-e majd egyszer én is egy saját osztályt - na persze nem azonnal, mert már biztosan megvannak az új évfolyam osztályfőnökei, de majd esetleg egy-két év múlva. Meg tudom azt is, nem tanítanék mindenkit, de egy kis szeretettel, odafigyeléssel mindenkit nyomon tudnék követni.
Igazgatónő nagyon kedvesen azt mondta, hogy gondoltak már rám is osztályfőnökként, biztos benne, hogy nem is lenne gond, örül a jelzésemnek, talán majd jövőre.
Én ennek boldog tudatában dolgoztam tovább aznap, de kb. egy óra múlva telefonált a titkárnő, hogy menjek le az igazgatói irodába, ha tudok.
Gyorsan átfutott az agyamon, hogy minden feladatommal időben vagyok, és akíváncsiság hajtott, mert tudtam, baj nem lehet.
Igazgatónő leültetett, mosolygott, majd elmondta, hogy én is a kiválasztott osztályfőnökök között vagyok, illetve már a véletlen beszélgetésünk idején is az voltam, csak nem úgy akarta tudatni velem. 2008. szeptember 1-től a 9. C osztályfőnöke leszek. Infósok, a fele osztály olaszt fog tanulni második nyelvként, a másik felét szintén meg kell ismernem valahogy.
Madarat lehetett volna fogatni velem, annyira örültem! Azt hiszem, kevés olyan tanár van, aki így reagál egy ilyen hírre. Általában mindenki a sok gondra, bajra gondol, a munkára, ami lehet, hogy soha nem térül meg. Nekem nem ez jutott az eszembe. Saját gyermekem nincs, így viszont lesz sok "kölcsönbe", akikre figyelhetek, terelgethetem őket, és nem utolsó sorban szerethetem is a csapatot.
Vajon milyenek lesznek, mennyi lán lesz? Az infós osztályokban zömmel fiúk vannak, velük picit nehezebb, bár az is igaz, legalább kevesebbet veszekednek, mint a sok lány. Majd meglátjuk, legkorábban a beíratkozáskor.
És vajon ők hogyan fogadnak engem? Először biztosan furcsa lesz nekik az új iskola, remélem, hamar otthonosan érzik magukat ezek a falak között. Sokat kell majd segítenem az elején, hogy kiismerjék magukat, vagy inkább bízzam rájuk a felderítést? Majd a helyzet hozza a megoldást, de én ott leszek a háttérben, ha kellek.
Aztán elérkezett a beíratkozás napja, amikor sokan kicsit megszeppenve, mások kicsit bátrabban léptek be a 49-es terembe, ahol a beíratkozás zajlott. Mindenki kísérővel jött - anyuka, apuka, nagymama kísért el mindenkit. Jó volt látni, hogy senkit nem hagytak magára a szülők ebben a fontos pillanatban.
Emlékszem, néhányan inkább a kísérő szülőre hagyták a beszélő szerepét, és csak akkor szólaltak meg, ha muszáj volt.
Persze volt, aki külön emléket hagyott maga után már akkor. Például Péter, aki nem nagyon akart kommunikálni, a "minek kellett nekem bejönömm ma ide" tipikus kifejezésével az arcán, de a hangjában, testtartásában is ezt sugározta.
Ricsi a nagy hajával, Iza az e-mail címével hagyott emléket maga után. Ákos és Robi a korábban nálunk tanult idősebb testvéreiknek köszönhetően ragadtakmeg könnyebben az emlékeimben, a két Kristóf azzal, hogy általánosban franciát tanultak.
Látszott, mindenki más-más egyéniség, de biztos voltam benne, hogy lesznek olyan szálak, amik kisebb csoportokká szövik ezt a sok külön emberkét, a csoportok pedig képesek lesznek együttműködni, ha szükség lesz rá.
Még ma is formálódik ez a közösség, új szálak születnek, korábbiak gyengülnek, egy állandóan mozgásban lévő élő szervezet. Osztályfőnökként jó látni, hallani, hogy vannak, akik együtt nyaralnak, reggel megvárják egymást a buszmegállóban. Szeretem hallani, hogy -tudnak beteg társaikról, még ha nem is adják mindig tovább a házi feladatot, de a beszélnek vele MSN-en. Lám csak, mire nem jó az internet?! :)
